Édesanyámnak van egy kedvenc műsora, Felújít-Lak, amit minden nap igyekszik megnézni. A napokban egy pár percig leültem a tv elé, míg ő a másik szobában megpróbálta meggyőzni az unokát a délutáni alvás előnyeiről. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy az én fejemen is egy panellakáshoz hasonló felújítás zajlik éppen. Ám amíg az internet tele van tippekkel&trükkökkel, hogy csinálj az egy négyzetméteres fürdőszobádból törökfürdőt, addig nagyon kevés átfogó leírás van az én problémámról.

Miről is van szó? Ugyan a fogaimat akartam eredetileg rendbe rakatni, ám időközben orrsövény-ferdülést, állkapocs-deformitást, nyelvlökéses nyelést, ezzel együtt rossz nyelvállást és beszédhibákat is megállapítottak nálam.

A helyzet nem túl kedvező, de célomul tűztem ki, hogy ezeket lehetőségeim szerint - még így 29 éves fejjel is - orvosolni fogom.

Kezdjük az elején: fogszabályozás.Gyerekkorom óta végigkísér a fogszabályzó gondolata. A fogaim állása, a fogsorom formája...khmm... kritikus. A legjobban azzal tudom érzékeltetni a helyzetet, ahogy az évek során meglátogatott fogorvosok reagáltak a számba tekintve:
- Aztamindenit! Ilyen nincs! Józsi, gyere mán, ezt neked is látnod kell!
Persze, bátran matassatok többen a számban röhögve, nem kínos.
- Az igen! Mikor történt a baleset?
Ez teljesen magától alakult így, tessék megnyugodni.
- Hűha! Tényleg nem érte a fejét semmilyen csapás, ütközés, behatás?
Ha a fogsoromra gondol, nem. Egyébként édesanyám sokat ütötte a fejemet, amíg az osztályfőnököm volt, ha érdekli.
És az ezt követő kérdés persze mindig ugyanaz volt:
- Gondolkodott már fogszabályzón?

Hogyne gondoltam volna rá. Többek között ezért sem lett nekem soha. Gyerekként a gimis éveimmel bezárólag nem olyan volt a közeg, ahol bevállaltam volna egy fémkeretet a számban, volt elég gondom anélkül is. Az egyetemen már a tomboló hormonok közepette kevesebbet foglalkoztatott a téma, mondhatjuk hogy kezdtem együttélni a fogaimmal. Ekkortájt kaptam egyébként mindenféle információkat ezzel kapcsolatban. Leginkább azt, hogy a felnőttkori fogszabályozás már értelmetlen, hatástalan, de cserébe rohadt drága. És tényleg irreálisan drágának tűnt több százezret kiadni azért, hogy ne álljanak előre a fogaim.
Volt egyébként egyetemistaként egy olyan elképzelésem, hogy majd 30-35 évesen, amikor már gazdag és befutott leszek (azt mondjuk nem tudtam, hogy hova szeretnék befutni), gyerekeknek a fogszabályozását fogom azzal propagálni és segíteni, hogy én is felrakatom. Menő is lesz és talán segít is. De ekkor is csak az esztétikum volt, ami mozgatott.
Ám 23-24 évesen egyik napról a másikra reggeli közben elkezdett kattogni az állkapcsom. Ez azóta is elő-előjön. Talán ez volt az egyik első pillanat, ami elgondolkodtatott. Ám én ilyen nagy volumenű döntések halogatásában nagymester vagyok, így arra gondoltam, hogy majd ha elég pénzem összegyűlik, akkor mehet. Elkezdtem dolgozni, a pénz elkezdett jönni, de valahogy mindig találtam neki más helyet. Másrészt a nők is megtaláltak, kapafogak ide vagy oda, szóval megint csak nem forogtam a dolgon. Aztán amikor a casting lezárult és megházasodtam, jött a baba is, ahogy terveztük. Ekkor ütemeztem át úgy, hogy 30 éves koromra szeretnék szép fogakat! Teljesen a hiúság vezetett: amikor a gyereket oviba viszem, nézzek már ki jól. Nem tudom ezt miért éreztem olyan fontosnak, de mint határidő, segített. 2016-ban ezzel párhuzamosan egy elég nagy hullám volt az ismerősi körömben fogszabályozás tekintetében. Ők adták meg az utolsó lökést ahhoz, hogy végre elmenjek egy szakorvoshoz. Kis keresgélés, netes böngészés után az egyik debreceni magánrendelés tűnt a legszimpatikusabbnak.
2016 augusztusában mentem el az első konzultációra. Most már bátran merem mondani, hogy igen, szeretnék jól kinézni, ám ott még hangoztattam, hogy a fő célom életminőség-javulást elérni. Veszett jól hangzott.

Azt ekkor még nem is sejtettem, hogy miket fogok érte bevállalni.