Megvan az a jelenet a Kengyelfutó Gyalogkakukkból, amikor a prérifarkas túlszalad a sziklaperemen, ám még mielőtt lezuhanna és egy porfelhő maradna utána a szakadék alján, egy pillanatra megáll a levegőben, a kétségbeesés és a döbbenet még ösztönszerűen utoljára összeszorítja a farpofáit, miközben szemeiből a szomorú kétségbeesés tükröződik?
Na én pontosan ebben a pózban várakoztam a fogászat recepcióján, várva arra, hogy végre felkerüljön rám a fogszabályzó.

Még mielőtt beinvitáltak volna, előtte kezembe nyomták a részletes kezelési tervet, és azt aláírva hivatalosan is hozzá kellett járulnom, hogy megkezdhetjük a mókát. Pedig ez pont olyan, mint a szalonnás tojás, amihez, mint tudjuk, a tyúk járul hozzá, míg a disznó elkötelezi magát. Én most kétségtelenül a  disznó vagyok. Elköteleztem magam. Mint egy hitelfelvételnél. Havonta egyszer az is elég fájó, akárcsak a szabályzóállítás. És ha egyszer letelik a futamidő, egyik esetben sem lesz nálad boldogabb ember.

Még mielőtt elfoglaltam méltó helyem a székben, megérdeklődtem, nincs-e nekik az orrsövény-műtétnél megismert (és jól bevált) vidámítóból. Legnagyobb szomorúságomra nem volt. Doktornő hangsúlyozta, nem lesz rá szükség. A fájdalom majd csak később fog jelentkezni. Ettől rendkívül nyugodt lettem. 

 - Heliumot kér?

 - Az majd megszünteti a fájdalmat?

 - Nem. De vicces lesz, amikor sikít.

Miután bekerült a szájpecek, szisztematikusan felpolírozták a fogaimat, majd elkezdődött a ragasztás. Először a felső frontfogakra rakták fel a kerámia bracketteket, majd a hátsó és alsó fogakra kerültek fel a fémtappancsok.

A doktornő mondta közben, hogy engedjem el magam, akár aludhatok is, ha akarok. Én kimondottan jó alvónak tartom magam, de csak adott körülmények között. A székben pedig kábé annyira voltam oldott, mint Nemecsek Ernő a vörösingesek heti nagygyűlésén.

Jó másfél óra alatt meg is voltunk. A drótív is felkerült a helyére. Valahogy így működik a rendszer:

Nekem a frontális felső 6 fogamra kerültek esztétikus, fogszínű brackettek. 

Magáról a készülékről kérdésemre az alábbiakat mondta el Dr. Gyarmati Beáta:

 A fogszabályzó készülékek egy külön rendszere, mely a gyakorlatban 2000-től kezdett elterjedni. Egy olyan külső, azaz a fogak ajak felőli felszínén elhelyezkedő rögzített készülék, mely más elveken (passzív önligírozó) alapulva fejti ki hatását elődjeihez képest. Így azoktól eltérő, hatékonyabb eredmények és rövidebb kezelési idők jellemzik. Fő jellemzője, hogy olyan kis, biológikus erőkkel dolgozik (ezért nevezzük lágy erejű fogszabályzásnak), mely sokkal inkább kedvező a fogak és állcsontok számára. Így ezt a rendszert használva sokkal többször van lehetőségünk az arcesztétikát, a páciens arckarakterét figyelembe véve foghúzás nélküli kezelések elvégzésére. Akár - a hagyományos fogszabályozás elveit követve -  az egyébként csak műtéttel ( vagy más kiegészítő készülékekkel) korrigálható eseteket is sikerül az esetek nagy részében sebészi beavatkozás nélkül megoldani.

A speciálisan kialakított brackettnek, zárnak köszönhetően egy nagyon higiénikus, könnyen megszokható készülékről van szó, mely áttörést hozott a fogszabályzásban. Hogy mindenki igényeit kielégítse, a rendszer fém (Damon Q) és esztétikus (Damon Clear) változatban is elérhető, így minden páciens a számára legelfogadhatóbb készüléket választhatja, amivel mindenképpen egy prémium terméket kap a kezeléséhez.

Kaptam útravalónak egy kis csomagot a legfontosabb kellékekkel a fogszabályzó karbantartásához: úti fogkefe, fogkrém, fogköztisztító, viasz, fogselyem. Ez jó szórakozás lesz, már tudtam, ugyanis ezek közül nekem eddig csak a fogkeféhez és a fogkrémhez volt szerencsém.

A doktornő elbocsátó szép üzenete az volt:

3-4 óra múlva jelentkezhetnek az első feszülő fájdalmak, szóval addig még egyem tele magam. Amúgy meg... kitartás!

És én nem éreztem semmit.
Jó, volt egy testidegen fémszerkezet a számban, de nem volt bennem az, hogy atyaúristen, hogy fogom ezt kibírni. A családot odatrombitáltam a plázába, hogy együnk nagyon gyorsan valamit, mert én komolyan veszem a belőtt időkeretet és már csak 3 órám van hátra.

A kínai mellett döntöttem, ki tudja ehetek-e a közeljövőben illatos-omlós-szezámmagos csirkét. Amilyen bátran hozzákezdtem, olyan lendülettel tettem le a villát. A húsdarabokat fél centis kockákra vágva valahogy elszopogattam, de az rizs ráébresztett, ez azért nem lesz olyan sima. Olyan volt érzésre, mint amikor egy drótkerítésen próbálsz meg átgórni egy talicska sódert szívlapáttal. Nem felette, rajta keresztül - kilátástalanul. A rizsnek körülbelül 95%-a maradt a fémkeretre ragadva. 

Megacéloztam a lelkemet és magabiztosan előre tekintve, fogaim között a fél tál rizzsel, fennhangon, már-már teátrálisan kijelentettem a világnak (vagyis a feleségemnek meg a gyereknek, illetve a szomszéd asztalnál ülő döbbent családnak):